„Ez a periódus az életemben most kifejezetten örömteli, nagy ajándék ez a munka”
A Life Long Learning (Élethosszig tartó tanulás) egyfajta alapkövetelmény a felgyorsult világunknak, a színészek viszont régebben is egy életen át tanultak, hiszen a hivatásuk gyakorlásához ez elengedhetetlen. Jó páran a rendezés terepére is kitérőket tesznek, de ez eddig Udvaros Dorottyáról nem volt elmondható. Több mint40 éves színészi pályája során sosem ült még a direktori székben az ország egyik legismertebb színésznője. Szabó Ágnes igazgató asszony felkérésének azonban nem tudott nemet mondani a Jászai Mari- és Kossuth-díjas művész, aki 2002-ben debütált nálunk a Lola Blau címszerepében. Mi volt ennek az oka és milyen érzés a Gózon Gyula Kamaraszínház felújítás előtti épületében próbálni? A beszélgetésünkből minden kiderül, az online bemutató pedig március 27-én lesz.
– Ha nincs pandémia, sosem rendez színdarabot?
– Nehéz kérdés. A színészek között is vannak zárkózottak, akik egyáltalán nem ambicionálják, hogy rendezzenek valamikor darabot. Létezik viszont az a színésztípus is, aki másokat kezd el rendezni a próbafolyamat során, tőlük szokták kérdezni, te miért nem rendezel. Én nem ilyen vagyok, minden színésznek a saját útját kell bejárnia ahhoz, hogy a szerepét jól eljátszhassa. Ha azt látom egy fiatal kollegán, hogy jólesne neki a tanácsom, akkor segítek neki, de nem jó, ha állandóan nyomul az ember a tanácsaival, mert nagyon könnyen nyomasztóvá válhat ez egy fiatalabb színész számára.
– Hogyan volt ez annak idején a Katona József Színház megszületésének éveiben? Gobbi Hilda és Major Tamás instruálta a fiatalokat?
– Ők nem akarták folyamatosan irányítani a fiatal kollégákat. Ez egy jól működő színészi érzék. Meg tudták teremteni figyelemmel, türelemmel, hogy a társulat vezető színészeiként tekintsünk rájuk.
– Miért nem rendezett még eddig?
– Úgy gondolom, hogy a rendezés egy másik szakma. Azért még nem válok alkalmassá egy darab színpadra állítására, mert évtizedek óta a színészi pályán vagyok. Bennem hatalmas tisztelet van a rendezők iránt, hiszen a legnagyobb mesterekkel dolgozhattam együtt. A magyar nagyágyúk mellett olyan világhírű rendezőkkel dolgoztam együtt, mint Jurij Petrovics Ljubimov, Silviu Purcărete, Andrei Şerban vagy Anatolij Vasziljev.
– Ez most megváltozott?
– Még mindig nem rendezőként tekintek magamra. Szabó Ági megkeresése meglepett, hiszen ő is tudta jól, hogy korábban nem rendeztem semmit. Miután elolvastam ezt a vígjátékot, megfogott benne, hogy van benne szív, lélek és morál. Egy jó minőségű bulvárdarabnak mindig van mondanivalója, és ez pontosan ilyen. Úgy gondoltam, ha találunk öt jó színésznőt, és én vagyok a hatodik, akkor csak ki fogunk találni valamit.
– Édesapja, Udvaros Béla is színházi rendező volt.
– Mégpedig a megszállott fajtából. Amikor nyugdíjba ment, megalapította az Evangéliumi Színházat, ami egy teljesen saját vállalkozás volt, mindent ő csinált. Apukám 90 éves koráig rendezett, de soha semmit nem akart rám oktrojálni. Minden döntésemet tiszteletben tartotta. Tavaly májusban veszítettem el őt. A szobámban kint van a képe, és néha „beszélgetek” vele. Ági felkérése után is ez történt.
– Mennyire volt nehéz megtalálni a megfelelő színészeket?
– A karantén miatt a bűbájos nagymamát alakító Szabados Zsuzsi bevonása a próbafolyamatba nem volt egyszerű feladat, hiszen ő már hetvenéves. Egy idő után ugyanis el kell hagynunk a maszkot, mert rendesen próbálni csak anélkül lehet. Hogy ezt Zsuzsika ennyi idősen bevállalta, hatalmas ajándék, mert nincs jobb választás erre a szerepre. A nagymama az egyik legkarakánabb, legkarcosabb és leghumorosabb figura a darabban. A többi szereplőt könnyebben megtaláltam. Cseke Lilla Csengével dolgoztam már együtt korábban a Nemzetiben, ő Cserhalmi György osztályában végzett Kaposváron. Mészáros Piroskával is dolgoztam már, Kátai Kingával és Túróczi Évával még nem, velük most ismerkedem. Érdekes rendezni.
– Egyáltalán nem nyomasztó?
– Kicsit sem. Egy oldott együttlétből születik az előadás, de muszáj a rendezőnek odatenni
a pontot egy-egy diskurzus végére, nem lehet ezt a döntést megúszni. A színházi alkotófolyamat során a bázisdemokrácia nem működik. A próbafolyamat közepén tartunk, itt utasítanom kell bizonyos dolgokra a színészeket, pedig nincs meg bennem a kápó habitus. Ez a periódus az életemben kifejezetten örömteli, nagy ajándék most nekem ez a munka.
– Hogyan érzi magát Rákosligeten? Ez azért nem a Ferenciek tere, és nem is a Nemzeti Színház gigantikus épületkomplexuma.
– Kifejezetten szeretek idejönni. Tündéri az, hogy egy kertváros édes épületébe járunk, ahol alaphangon pár ember dolgozik csak. Itt nincsenek olyan tömegek, mint a Nemzetiben, mindenki figyel a másikra, nem kell kapkodni, nincs stressz, süt a nap és itt van mellettünk egy focipálya.
– Egyfajta relaxációnak is tekinthetjük ezt a rendezését?
– Abszolút mértékben. Quilter darabjának a története is nagyon vonzó: öt nő örököl az elhunyt férfi után, akihez mindannyian kötődtek valamilyen szálon. A férfi végakarata, hogy az örökségül rájuk hagyott használaton kívüli, amortizált színházat hozzák rendbe, hogy újra működhessen. Az életünk is úgy telik el, hogy arra várunk, hogy felmenjen a függöny. A karantén alatt ez fájóan aktuális is lett. A színházcsinálás egy hivatás, ha nem gyakorolhatjuk, nagyon elveszettnek érezzük magunkat.
– Kiknek ajánlja a Függönyt fel! című darabot?
– A szereplők életkora 20 és 70 év között mozog, ezért nincs olyan korosztály, amelyiknek nem ajánlanám a megtekintését. Öt nagyon különböző ember konfliktusain keresztül kell eljutniuk a közös célig. Kommunikációs társadalomként írjuk le a mai világot, ennek ellenére azt látom, hogy egyre kevésbé értünk szót egymással. Mindig vissza kell lépnünk az origóhoz, hogy együtt tudjunk működni, az együttműködést mindig újra kell tanulnunk.
– Nagyon jelentős teátrumokban játszott már pályája kezdetétől, a 80-as évek elején pedig alapítóként vett részt a Katona József Színház létrejöttében. Hogyan élte ezt meg belülről?
– A Katona megalakulása a magyar színházi élet fényes pillanata volt. Olyan lehetőséget kaptunk, ami páratlan volt. Felújítottak a belváros közepén egy színházat, majd felkérték a két legprogresszívabb színházi vezetőt, Székely Gábort és Zsámbéki Gábort, hogy szervezzenek egy vadonatúj társulatot. Azt szerződtethettek, akit csak akartak, ez teljesen egyedülálló a színháztörténelmünkben. Ez olyan volt, mint a legszebb szerelmi házasság, eksztatikus élmény volt ilyen kollégákkal együtt dolgozni.
– Ez a legendás társulat bejárta a világot a 80-as években.
– Mindenhova hívtak minket, bejártuk a világ fesztiváljait, még Dél-Amerikában is játszhattunk Csehovot. Bámulatos időszak volt. A Platonovot például meghívta a párizsi Odeon Színház, ott volt a bemutató.
– Ez az aranykor jó ideig eltartott, ön viszont sokakat meglepett a távozásával 1994-ben.
– Bár tisztában voltam vele, hogy a legjobb színház tagja vagyok, de 13 év után azt éreztem, muszáj, hogy új impulzusok érjenek.
– Ehhez akkor bátorság kellett, ha nem tévedek.
– Sőt, ez inkább vakmerőség volt, de nem féltem megtenni ezt a lépést. Szabadúszó lettem egy kis időre, majd elindult a Székely Gábor-féle Újszínház. Ott is alapító tag lettem, majd néhány évvel később a Bárka Színházban is. Egy színész élete ilyen lépésekkel kell hogy tarkítva legyen. Kalandozni kell! Jó volt a megérzésem, ugyanis a következő évben Anatolij Vasziljev rendezett darabot az akkori Művész Színházban, amelyre meghívást kaptam én is. Ha a Katonában maradok, ezt biztosan nem tudom vállalni idő hiányában. Ugyanebben az évben a Madáchban pedig egy nagy musical főszerepet játszhattam el. Homlokegyenest más munka volt ez a két szerep, ami sosem történik meg velem, ha nem váltok.
– Fontos volt ez a musical az ön karrierjében?
– Hogy fontos volt-e a Madách nagyszínpadán egy zenekar és tánckar kíséretében főszerepet játszanom? Borzasztóan az volt. Sokan nem sejtik, hogy ezt az úgynevezett könnyű műfajt mennyire nehéz kivitelezni a színpadon. A táncokat annyit gyakoroltam, hogy ideggyulladás lett a lábamban, ami miatt elmaradt a teltházas főpróba december 30-án. Mindenféle kezelésekre elvittek, hogy a szilveszteri premieren ott lehessek. Beszélni, énekelni és táncolni a legnagyobb kihívás fizikailag és szellemileg egyaránt. Egy Csehov-monológot úgy osztok be, ahogy azt az adott hangulatom diktálja, amikor viszont a karmester beüti az egyet, annál ott kell lenni, nincs mese. Pokoli nehéz a „könnyű” műfaj.
– Hívták más musical főszerepre is?
– Az Operettszínház Máté Péter-musicaljének a főszerepére hívtak, de erre nem mondhattam igent, hiszen ahhoz Máté Péter hangterjedelme lett volna szükséges, de itt a mai napig játszom az Abigél című musicalben.
– A filmekre átevezve, itt is hamar megtalálták önt a jó szerepek. Olyan legendás filmekben játszhatott már huszonévesen, mint a Ripacsok, Dögkeselyű vagy a Te, rongyos élet. Utóbbiban már abszolút főszereplőként. Mennyire könnyen szokta meg a kamerát? Közel sem magától értetődő ugyanis az, hogy egy jó színházi színész kitűnő filmszínész is legyen.
– Amikor még a Katonával jártuk a fesztiválokat szerte a nagyvilágban, számos külföldi színésszel szót váltottam. Meséltem nekik arról, hogy mi mozi- és tévéfilmeket is forgatunk, járunk a rádióba is, és szinkronizálni is szoktunk. Tátott szájjal hallgattak, majd megkérdezték: És hány most futó előadásban játszol? Az akkori tizenegy katonás darabból hétben játszottam. Nem hitték el, hogy ilyen létezik. Én imádom a filmezést és a színházat is, sorrendet nem is állítanék fel közöttük.
– Akik jószerivel csak kívülről láttak életükben teátrumot, hajlamosak feltenni azt a kérdést, hogy eleve miért van ennyi színház Budapesten.
– Azt gondolom, hogy páratlan kincs van a kezünkben, és nem csak nekünk, akik ezt a hivatást űzzük, hanem mindannyiunkéban. Azok a nézők, akik szeretik a színházat, páratlan választékból meríthetnek, és szerencsére ők sokan is vannak. A legtöbb színházban nem okoz problémát, hogy megteljen a nézőtér.
– Melyik volt a legemlékezetesebb forgatás?
– A Te, rongyos életben volt egy nagyon nehéz jelenet, amelyben a fiatal tanárt alakító Szacsvay László cséplőgép általi halálát kellett volna megsiratnom. Egy külső helyszínen forgattunk, ahol elment az áram, és rengeteget kellett várni, hogy felvehessük a jelenetet. Körülöttem mindenki rohangált, de én maradtam abban a helyzetben, mintha felvétel volna. Próbáltam fenntartani magamban azt a lelkiállapotot, amelyet fel akartunk venni, de ezt irtó nehéz akkor, ha rohangálnak körülöttem. Ez őrületes koncentrációt igényelt.
– Bartis Attila kiváló regényéből készült a Nyugalom című film, amelyet Alföldi Róbert rendezett. Ez a szerepe kicsit sem volt szokványos, hiszen a könyv sem az.
– Az ember akkor boldog, ha kap egy ilyen baromi nehéz szerepet, amely olyanokat követel meg tőlem, amiket eddig sosem tettem. Ha valami életben tartja a harci készséget, akkor az ilyen kihívások azok. Ráadásul ezt a szerepet már eljátszhattam korábban a Nemzetiben Garas Dezső rendezésében Anyám, Kleopátra címen. Az egész ott kezdődött, hogy beleszerettem ebbe a regénybe, utána pedig Garas hívott, hogy neki mennyire tetszik a Nyugalom, és sikerült rávennie Bartist, hogy készítsen ebből egy színpadi változatot. Így lettem én a regénybeli Weér Rebeka három évadon keresztül. Ezt követte a filmfelkérés, ami dupla ajándékot jelentett a pályámon.
– Nagyon fiatalon megkapta a legrangosabb kitüntetéseket, a Jászai Mari-díjat és a Kossuth-díjat. Ez milyen motivációs hatással bír, illetve nem teheti-e az embert elbizakodottá?
– Ha a Kossuth-díj után rögtön befejezzük a pályát, akkor lehet hátradőlni. Más esetben be kell tenni egy vitrinbe, és néha a tekintetünkkel megsimogatni. Utána vissza kell térni a kiindulóponthoz, hiszen minden próba a nulláról indul, s ahhoz, hogy eljussunk a szerep magváig, olyan utat kell megtennünk, ami megspórolhatatlan. Ebben nem segít sem a rutin, sem a díjaim, de szerencsére világéletemben szerettem próbálni.
Horváth Tibor