...mélyen hiszek a színvonalas szórakoztatásban.
Pandémia ide vagy oda, a Gózon GyulaKamaraszínház újabb bemutatójának lehettünk szemtanúi január 16-án, amikor is Murray Schisgal szatirikus bohózatát tekinthettük meg a most már megszokott élő stream előadáson. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházat bő másfél évtizedig igazgató, Jászai Mari-díjas Tasnádi Csaba rendezővel jót beszélgettünk a premier előtti főpróba napján.
– Miért éppen Schisgal darabját állította színpadra? A szerző tavalyi halála szerepet játszott ebben?
– Szabó Ágnes igazgató asszonnyal közösen választottuk ki ezt a szatirikus bohózatot, amiben nem játszott szerepet az, hogy tavaly az író távozott az élők sorából. Schisgal különben nem csak színműveket írt, hanem kitűnő filmes forgatókönyveket is. Az Aranyoskám című filmért Oscar-díjra is felterjesztették. A most bemutatott Szerelem, óh! a szerző legkedveltebb színpadi műve. Igyekeztünk olyan darabot kiválasztani, ami jó eséllyel áttöri azt a szörnyű falat, amelyet a pandémia húzott föl a színészek és a nézők közé.
– A színház a pillanat művészete, akárcsak egy koncert. Ebből most ki vagyunk rekesztve.
– Ezért is hoztuk létre a stream előadásainkat, amelyek tűnhetnek kétségbeesett próbálkozásoknak, de most nincsen más lehetőségünk. Szempont volt egy olyan anyag kiválasztása, amely eséllyel küzd meg a nézők kegyeiért még a tévé képernyőjén keresztül is. Már a címe is eléggé hívogató. A szerelem az emberiséget csecsemőkora óta foglalkoztatja. Elég, ha az Odüsszeiát hozom csak fel példaként.
– A szerelmi háromszög sosem megy ki a divatból.
– Amíg a hormonok irányítanak minket, és kényszeresen gondolkodunk arról, hogyan hódítsuk meg a másik nemet, ez örökké napirenden lesz. Mit vár el tőlünk a másik? Miként kell teljesítenünk? Ezek el nem múló kérdések, amelyek visszavezethetők az alapvető genetikai kódunkra, az utódlásra. Utódlás, párválasztás, nász. Kimeríthetetlen a kérdéskör.
– Mennyiben más a próbafolyamat a pandémia miatt?
– Csak annyiban, hogy védekezésként ilyen műanyag „kohász szemüveget” viseltünk, azért nem maszkot, hogy a partner teljes arcát, mimikáját láthassuk. Ez a színészi összjátékhoz elengedhetetlen. Ma lesz az első este, amikor maszk nélkül láthatjuk az előadást. Mivel a darabban kevesen játszanak, a veszélyforrás is kisebb volt.
– Mennyire volt könnyű a színészek kiválasztása?
– Nem volt nehéz dolgom, hiszen alkalmas színészek keringenek kisbolygókként a Gózon Színház körül.
– 16 évig vezette a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházat. Életművének ez az egyik legfontosabb helyszíne minden bizonnyal.
– Ez nem is kérdés. Még főiskolás koromban hívtak először oda rendezni, és legendásan jól sikerült az az előadás. Feydeau Bolha a fülbe bohózatát állítottam színpadra remek szereposztással. A színészek nem feledték ezt az együtt munkálkodást, s emiatt az akkori igazgatónak, Verebes Istvánnak duruzsoltak a fülébe, hogy hívjon már meg engem újból rendezni. Egy idő után állandó vendég lettem Nyíregyházán. Amikor 1999-ben Pista már nem akart újrázni, a társulat felkért engem, hogy pályázzam meg az igazgatói posztot, ami nagyon megtisztelő volt, hiszen hatévnyi együttmunkálkodás emberi és szakmai visszaigazolását jelentette.
– Ekkor ön még 40 éves sem volt.
– Nehéz döntés volt két kisgyermekkel és fővárosi léttel. Tudtam, hogy ebből ingázás lesz. Vasárnapi apuka lettem. Ez volt az ára annak a csodának, amit a nyíregyházi színház vezetése adott nekem. Nagyon jó a kapcsolatom a gyermekeimmel, de jobb lett volna több időt töltenem velük.
– Tető alá hozta a VIDOR Fesztivált 2002-ben. Mi volt ezzel a célja?
– Engem nagyon zavart az, hogy ebben az országban, ahol például a Latabár testvérek, Feleki Kamill, Kazal László és sorolhatnánk szórakoztatták a nagyérdeműt, létezik egy furcsa sznobéria a bohózat, a vígjáték és az operett megítélésében. A színvonalas szórakoztatásban mélyen hiszek, ezért is hívtam életre a VIDOR Fesztivált. A zenés szórakoztatást is fontosnak tartom. A diplomám megszerzése után Szinetár Miklós engem hívott egyedül állandó rendezőnek az Operettszínházba, volt hol tanulnom.
– Ebben néhai kitűnő színészünknek, Tímár Bélának is szerepe volt, ha jól tudom.
– Pontosan. Béla nagyon jó barátom volt. Pályaelhagyó jogászként a Józsefvárosi Színházban voltam rendezőasszisztens, amikor Béla végzős főiskolai hallgató volt. Beosztottak hozzá az Ágacska című gyerekdarabba munkatársként. Jellemző erre a találkozásra, hogy azóta már háromszor is megrendeztem ezt a darabot, annyira beleszerettem.
– Jogászként meddig tudott létezni? Hiszen az első diplomáját még az ELTE-n szerezte.
– Mivel elsőre nem vettek fel a Színművészetire, igyekeztem polgári foglalkozást választani. Három évig törtem magam öltönyben, nyakkendőben, de képtelen voltam kiszeretni a színházból. Ez látványosan nem sikerült.
– A jogi végzettség sok segítséget nyújtott később?
– Nagyon jól jött, amikor igazgatóként szerződéseket kellett mérlegelni.
– A Tasnádi-família nem szűkölködik a tehetségekben. Az ön öccse, a József Attila-díjas István az egyik legfontosabb kortárs írónk. Bence fia pedig a Katona József Színház Junior Príma-díjas színésze.
– Ez a véna valószínűleg nagyapámtól eredeztethető, aki falusi kántortanító volt a 30-as évektől, 1945 után pedig iskolaigazgató. Zenekart, színjátszókört hozott létre. Apám is aktívan részt vett ezekben. A tíz évvel fiatalabb öcsémet nyolcéves korában a mi gimnáziumi Svejk-előadásunk fertőzte meg, amiben címszereplő és rendező voltam. A fiam pályaválasztása viszont teljesen váratlanul ért. Bence jó tanuló volt, bárhova mehetett volna, erre közölte, hogy az SZFE-t választja.
– A szülők általában jobban szeretik a gyermeküket annál, hogy színésznek szánják…
– A vasárnapi ebéd nálunk egyrészt arról szólt, hogy rémtörténeteket meséltem a színházi világról, hiszen ez a pálya nagyon göröngyös. Igen tehetséges emberek is könnyen elkallódhatnak.
(Horváth Tibor - Hírhozó, 2021.01.14.)
