2012. október

Anyám szemében kapzsi féltés.
Apám szemében görbe vád –
hogy megjöttem, fölhozta mégis
a legvénebb üveg borát.

Kutyánk bőrbeteg és öreg már,
csupa csont… nézni siralom.
Nemsokára, tudom, elássák
a lucernás domboldalon.

Vacsorázunk. Pár szó – és csönd lesz.
És az a csönd úgy kiabál.
Mintha az étel sótlan volna,
mikor pupozva van a tál.

Rámnéz anyám, rámnéz apám is:
Nem az van itt már, aki volt?
És fönn az égen, úgy mint régen,
rostokol a nagybajszu Hold.

Annyit játszottunk a kutyánkkal
együtt, mind vad imposztorok!
Most, hogyha fejét megsimítom,
végigvonaglik és morog.

Miért nem tudunk már örülni,
ha étel és bor oly remek?
Miért vagyunk mi mind a Földön
olyan örök idegenek?

Miért nem tudok sírni, bőgni,
hogy megvénül anyám-apám
anélkül, hogy megsimogatnám
az arcukat, mint hajdanán?

Három holt idegent takar majd
a borostyános kriptabolt.
És fönn az égen, úgy mint régen,
rostokol a nagybajszu Hold.

(1936)