2015. december

Ha kérnél, hogy meséljek, örökké ugyanazt
mondanám el: a só meséjét, hozzátéve
rögtön: énnekem a magam sótlan ebéde
is elegendő, én nem vagyok elneszalaszd

ínyence lakomáknak, megelégszem azzal,
mi sót a hús kivérzik s kiizzad a zöldség
magából, hogy az ízek magukban betöltsék
a sorsot, ami jussuk a terített asztal

birodalmában. Ám azt ne hidd, hogy megvetem
hisz só nélkül se keserű, se savanyú nincs,
s ha érzek édeset, mögötte ott van úgyis
az az egy íz, mely oszthatatlan és egy velem.

Látod, megint mellébeszélek. Egyszerűbben
megvallani, nem szóval: miként a legkisebb
leány, tettekben kéne mondanom, mint a seb,
ha feszíti a láz, egy fájdalomnyi könnyben

megnyílni lassan, mint a virág, egy pillanat
örökében ha átható illattá dermed,
valahogy szavak nélkül mondani: szeretlek.
Mint a testen a sót ha érinti az ajak.