2016. január

Életem, amit elhagyott,
mintha most újra elérné,
most lényegül a valóság
emlékezéssé.
De a deres évek sűrüje
nem altat, nem andalít,
robogó szívem szimatolja
önmaga ős nyomait.
Megnyílt a hegyen a homály,
sír a sas, bogár muzsikál,
borpince ütődött képe,
kápolna isten-fehérsége
rámkiabál.
Sugarak déli zuhanása,
kukoricaszárak lázadása
letördelt kincseikért,
lankában a mocorgó csorda,
pásztorgyerekek ringye-rongya
s minden, ami sorsomat fonta
itt van, a szívemig ért.
Ó, miért is kellett kiválnod,
e földből messzire kilátnod!
Bajod a világ, mondhatod.
Hova igazítod léptedet,
ha sorsok, kényszerképzetek,
ha dögvész-szárnyú istenek
zsúfolják híres otthonod!
Ami áldott nevelőd nemrég,
félig már az is idegenség,
vendég vagy itt s elitélt,
félálom kell, hogy kinyujtózz
vigaszért, játékokért.