2017. november

Fekszem, s mintha kint feküdnék
az őszi tarlón, rőt mezőn,
két szemem az égre tárva
ifjú-módra, kérdezőn.

Majd lezárva, ifjú-módra,
– hogy sziszegnek itt a fák, –
nincs halálosabb a földön
mint a lenge ifjúság.

Amikor még nem születtem
nagy homálya oly közel,
szele sípol csontjaimban,
én még nem feledtem el.

Én tudom, hogy nincs reménység,
nincs erő, csak áhitom,
s nyurga vállam összecsuklik,
mindhiába tágitom.

Fekszem szótlan, messze nyúlva,
lábam már az űrbe lóg,
s fent: óriási őszi pitypang,
hófehéren leng a hold.